Ilyen se volt még a blogon, persze nem is járok túl gyakran színházba. Magamtól nem is mentem volna, de adódott egy kedvezményes lehetőség és mivel a filmet már láttam, kíváncsi voltam, hogyan ültetik át, illetve eleve hogy milyen filmes szemmel a színház. Az amerikai musicalt 2018-ban mutatták be először, az író Robert Horn, a zeneszerző David Yazbek.

A cselekmény és a téma gerince nagyjából ugyanaz, mint a filmben: adott egy férfiszínész, aki állandó okoskodásával rendre kivívja a rendezők haragját, így nem kap szerepeket. Ezt megelégelve színészNŐnek öltözve elrejti valódi identitását és így rossz hírét, és váratlanul sikeres lesz. Egy nagy probléma van: beleszeret színésznő kollégájába, de nyilván nem közeledhet hozzá, hiszen már a személyisége is egy hazugság. A film a nők és férfiak társadalmi szerepeire hívta fel a figyelmet és csak emlékeztetésképp, messze nem a Mrs Doubtfire-féle bohóckodás volt. A musical a kettő közé pozicionálta magát, egyszerre van tele poénokkal, illetve a főszereplők közötti drámával.

A poénok nagyja szerencsére már nem arra a kamaszos humorforrásra van kihegyezve, hogy egy férfi nőnek van beöltözve, hanem a karakterek személyiségéből, közülük is a három mellékkarakter szállította őket elsősorban a vicceket: a tehetségtelen és nem túl okos ex-barátnő, a szintén tehetségtelen és nem túl okos, de annál nagyobb önbizalommal bíró, kigyúrt celeb, illetve a lusta, beavatottként reflektálni tudó lakótárs. Na nem mintha a poénok olyan kreatívak lennének, de egy színházban visz a közönség és jobban működnek az egyszerű viccek. Egyébként meglepően sok szóvicc volt, nem tudom, ez mennyire a magyar fordítás érdeme.

Ami persze igazán érdekes volt, hogy hogyan ültették át az 1982-ben még újszerűbbnek (legalábbis a mainstreamben) ható nemi szerepek kérdését, ami most, negyven évvel később - és Magyarországon - már merőben más környezetben van. Bár még erősek a hagyományos nemi sablonszerepek, érezhetően csökkent a súlyuk, a transzneműség pedig egy kiemelt, így megosztó és érzékeny téma lett. Kíváncsi vagyok, hogy a témában jártas vagy érintett hogyan éli meg a darabot. A téma viszont valamiért nem működött, pedig nem mondanám, hogy nem kapott elég teret, de mégis elsiklott a szerelmi dráma és a vígjáték között.

A díszlet rendben volt, bár nem éreztem rajta, hogy megtámogatta volna a témát. A színjáték nyilván másmilyen egy film és egy színházi darab esetében, itt kisebb a tere a finomabb arcjátéknak, így a mellékszereplők harsányabb megnyilvánulásai jók voltak, a drámai részeknél viszont már nagyon oda kellett figyelnem, de a tizedik széksor után valószínűleg már érzékelhetetlen egy könnyes szempár. A zene sablonos volt, tipikus musical-darabok, fülbemászóak. Ahogy az operánál, itt is probléma, hogy nem lehet érteni a dalszöveget. A koreográfiában sem tudtam felfedezni a témát megtámogató elemeket, de az egyik csúcspont épp egy vicces táncbetét volt.

Összességében jól szórakoztam, de ez alapvetően egy könnyed darab, ahol elsiklik a téma, nem ez lesz minden idők musicalje. Végül pár megjegyzés:

• Az angol nevek idegenül hatnak, igazán magyaríthatták volna őket
• A nézőtér kényelmetlen, szűk a sor, nem emelkedik eléggé a nézőtér.
• Mozihoz szokva, ahol jobb, ha késik az ember eleve 10 percet, meglepett, milyen idegesen sürgettek a jegyszedők, hogy üljek le. persze teljes mértékben érthető, csak nem ehhez voltam szokva.